Előszó

Az ember éli átlagos életét. Reggel felkel, munkába megy majd fáradtan este beesik az ágyba.

A legtöbb szociális inger a tömegközlekedés mámorító perceiben történik mikor egyes emberek akarva-akaratlanul egymás lábára taposnak a metrón obszcén szavak körítésében persze ezeknek többsége békésen végződik, vagy éppen egy idős néni panaszkodik a suhancoknak hogy "... az én koromban mindig átadtuk a helyünket az idősebbnek!" mire válasz legtöbbször megvetően hangzik például túlzóan utalva a korukra a panaszkodó félnek. Vagy mint romantikus regénybe illő hirtelen fékezéskor a lány elesik bele a majdani szerelme karjaiba és mikor tekintetük  találkozik fellobban az a bizonyos láng mely szívüket örökké hevíti minden percben míg szerelmükkel együtt lehetnek. Vagy csak a rég nem látott ismerősök vitatják meg a közelmúlt történéseit. Esetleg pont fordítva? Nap mint nap találkoznak és ilyenkor észre sem veszik hogy talán fontosak a másik számára, hogy egymás hiánya jobban megviseli őket mint azt sejtenék? Senki nem gondol az ilyesmikre ebben a rohanó világban. Hisz holnap újra találkoznak a megszokott helyükön a busz utolsó előtti széksorának jobb oldalán ahol minden hétköznap találkoznak és megvitathatják az életük ügyes-bajos dolgait...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.